Trnka újrázásának megakadályozását persze erős túlzás lenne nagy sikernek nevezni, különösen úgy, hogy a koalíció meg sem próbálkozott egy saját jelölt indításával. Azonban míg a pártok közötti bizalmatlanság és az együttműködés nehézsége ismét megerősítést nyert, egyben az is kiderült: változatlanul igaz, hogy a parlamenti többséget alkotó pártok és érdekcsoportok egyike sem érzi úgy, hogy jól járna a jelenlegi kormány bukásával. A szűk parlamenti többség tehát kitart, a koalíciós képviselők a Robert Fico-féle Smer általi megvásárlásának réme pedig egyelőre fikciónak bizonyult.
Míg a változatlanul lezáratlan Trnka-ügy közvetlenül dönthet Iveta Radičová miniszterelnök sorsáról, a kisebbségi nyelvtörvény el nem fogadása a Bugár Béla nevével fémjelzett Híd párt potenciális kilépésével fenyegette a kormányt. A törvény körüli vita politikai térképe a szokott módon alakult: a Híd politikusai a magyar párt pozíciójából kényszerültek alkudozni a nemzetvédő retorikát alkalmazó kereszténydemokrata KDH-val és a kormányt kívülről támogató, önjáról Igor Matovičcsal szemben, miközben a kormányban túlerőt képviselő SDKÚ változatlanul képtelen (vagy nem is akarja) betölteni a közvetítő szerepét. A kedvezőtlen előjelek ellenére végül megszületett a megegyezés, mely kibővíti a kisebbségek nyelvhasználati jogait, kiegyenlíti a nyelvtörvényben benne maradt szankciók által okozott aszimmetriát, és alátámasztja a Híd kooperációra építő alapvető politikai stratégiáját.
A Radičová-kormány működésének belső legitimációját változatlanul az a vélekedés adja, hogy bár a koalíciós együttműködés nehézkes, az alkufolyamatok pedig költségesek, „még mindig jobb”, mint ha Robert Ficónak kellene visszapasszolni a hatalmat. Ebben a tekintetben a Híd párt helyzete a kormányéval analóg. Bár a parlamenten kívüli Magyar Koalíció Pártjának (MKP) kritikái az elfogadott jogszabállyal kapcsolatban jogosak – többek között a nyelvhasználati határ, a hivatalnokok mérlegelési lehetősége vagy a helységnevek használata kapcsán –, a párt nehéz helyzetbe kerül azzal az érvvel szemben, hogy az elért eredmények „még mindig jobbak”, mint amit egy konfrontatív stratégia valaha fel tudna mutatni.
A kormány tehát egyelőre talpon maradt, bár a koalíció széthúzása és a szűk többség miatt a miniszterelnök soha nem lehet majd bizonyos a kormánypárti többség jövőjét illetően. Ez egyben azt is jelenti, hogy a pártok a permanens előkampány állapotában, készültségben maradnak, számolva a kabinet esetleges bukásával és az előrehozott választásokkal. Egy ilyen állapotban az alkuk keményebbek, az elérendő célok közvetlenebbek, ami a kormányzati munka hatékonyságának az elmúlt hetekben már megtapasztalt emelkedését hozhatja magával – hacsak a feszülő húr egy ponton el nem pattan.
(Ez a cikk eredetileg az Új Szó napilapban jelent meg)
