Az elmúlt napokban két New York-i szexbotránytól volt hangos a nemzetközi sajtó. Dominic Strauss-Kahnt, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) vezérigazgatóját letartóztatták, miután a manhattani Sofitel hotelben molesztált egy szobalányt. Az ügy kivizsgálása ugyan még folyik, DSK azonban az ítélettől függetlenül máris lemondott a vezérigazgatói pozíciójáról, és korábbi szándékával ellentétben a 2012-es francia elnökválasztáson sem indul. Néhány nappal később Anthony Weineren, a város egyik kongresszusi képviselőjén volt a sor, ő amiatt került a sajtó kereszttüzébe, hogy az interneten pajzán képeket küldözgett magáról fiatal lányoknak. A két ügy sok tekintetben markánsan eltér egymástól. Ha igazak a vádak, DSK erőszakosan közösült egy szobalánnyal – Weiner esetében azonban a dolgok jelenlegi állása szerint személyes találkozás sem volt, az erőszak gyakorlatilag kizárt. Miközben a DSK-ügy ködös, Weiner immár beismerte az üzengetés tényét és kiterjedtségét.
A két ügy a felszínes hasonlóság ellenére két nagyon eltérő, ám a nyilvánosság mai állapotát egyaránt jellemző jelenségre mutat rá. Ha DSK bűnös, börtönben a helye. Azonban az, hogy pozícióját már az ügy kipattanása miatt elvesztette, bűnösségétől függetlenül, arra utal, hogy az ártatlanság vélelme mára kiüresedett frázissá vált. DSK karrierje akkor tört meg, amikor a kamerák kereszttüzében, megbilincselve közszemlére tették, az ezt követő tárgyalástól függetlenül.
Weiner ügye sokkal inkább arra példa, hogy a politikus magánélete egyre inkább górcső alá kerül, és a felgyorsult, kamerákkal teli világban ez megsokszorozza a bukás esélyét. Nincs konszenzus arról, hogy mi az elfogadhatóság határa a szexuális erkölcs terén. Weiner nincs rendben, Bill Clinton igen? A szexualitás nem az egyetlen terep, ahol az ilyen kérdések megválaszolása egyre bonyolultabb – a korrupció, a nepotizmus, a hatalommal való visszaélés egy-egy szürke zóna, ahol a tűréshatárt a (köz)ízlés határozza meg, miközben az abszolút nulla elve gyakorlatilag fiktív.
Ha a hírbe hozás megnövekedett erejét, valamint az emberi botlások toleranciájának szűkülését egyszerre vesszük figyelembe, nyilvánvaló válik a közszereplőkön lévő nyomás erősödése. Ez ráadásul nem is csak amerikai jelenség – az akkori ellenzék a szlovákiai Fico-kormány „erkölcstelenségével” kampányolt (tegyük hozzá: e sorok írója szerint helyesen), míg most ellenzékből a Smer is ezen a terepen próbálkozik a visszavágással – gondoljuk csak Galko védelmi miniszter gyorshajtásának(?) ügyére.
Életünk egyre nagyobb része válik nyilvánossá, és ez a megállapítás a politikusokra is igaz. A nyilvánosság egyre több morális hibát tud felfedezni, melyek ára gyakran a politikai megsemmisülés – annak ellenére is, hogy véletlenszerű, hogy a bűnök közül mi marad rejtve és mi kerül a napvilágra. A politikusok elhasználódása gyorsabb, mint valaha, és nem biztos, hogy az elit elég népes ahhoz, hogy ezt elviselje. Ha viszont lejáratódott személyek maradnak a politikában, az a lakosság bizalmatlanságát növeli meg, aláásva a politika hatékonyságát, a közösséget büntetve az egyének hibáiért.
